Kötéljárás és Zen, avagy hogyan fejleszd az egyensúlyozást

Az alábbiakban egy olyan írásnak a magyar fordítását olvashatod, amely akkor került elém, amikor női jóga tanfolyami témán gondolkoztam. Magának a témának a kulcsszava – EGYENSÚLY – már jó ideje csilingelt a fejemben , inkább azon elmélkedtem, hogyan is lehetne ezt megközelíteni, hiszen olyan sokrétű, hogy a jóga teljes filozófiája, eszköztára eköré csoportosul.

És ekkor megtalált a lenti cikk, amelyet nagyon elgondolkodtatónak találok, mindenképpen érdemesnek arra, hogy megosszam veletek is – ráadásul a tervezett tanfolyam címéhez is ötletet adott (Kötéltánc – A női lét egyensúlya). 

Íme az írás:

Kötéljárás és Zen, avagy hogyan fejleszd az egyensúlyozást

2017. október 3. Giulia Schiavone (eredeti cikk: https://stagelync.com/news/tightrope-walking-and-zen-a-way-to-be-trained-to-balance )

Találkozás

2016 májusában a milánói Bocconi Egyetemen tartott TedX Konferencián volt alkalmam személyesen találkozni Andrea Loreni filozófus – kötéljáró művésszel. Előadását meghallgatva foglalkoztatni kezdett a kötéljárás művészete és a Zen meditáció kötötti kapcsolat. Mi a közös a két területben? Mennyire lehet ez hasznára a cirkuszművészeti képzéseknek, és szélesebb megközelítésben, hogyan segítheti az emberi fejlődést? Ezek a kérdések voltak a kiindulási pontjai egy gyümölcsöző eszmecserének, amelynek eredményeként doktori disszertációm fő témájául választottam Andrea Lorenit az egyetlen olasz kötéljárót, aki nagy magasságú acélkötélen való járásra szakosodott. Kutatásaim egy évvel korábban kezdődtek: tíz éves cirkuszművészet-oktatói tapasztalataim vezettek el az oktatás és a kötéljárás kapcsolatának vizsgálatához. Az egyensúlyt elemeztem pszichofizikai pozicionálásként, önközpontúságként, és megközelítettem úgy is, mint a jelen pillanat itt és mostjában való megélés lehetősége – figyelve mindezt a kötélen, a színpadon, ill. az életben.

A kötél

„Ki tanított meg kötélen járni? Maga a kötél.” – meséli a filozófus, miközben leveszi a cipőjét, és mezítláb kezd mesélni arról, mi indította arra, hogy kötéljáróvá váljon.

„Ha meg kell jelölnöm egy meghatározó élményt a művészi hivatás választása szempontjából, akkor az a gyerekkori énem lenne, amely nem értette, miért kellett anyámnak mindennap dolgoznia. „Tényleg minden nap menned kell?” – kérdeztem tőle. Évekkel később ez késztetett arra, hogy én magam más utat keressek. Ma már úgy fogalmaznék, hogy a kötelek, amelyeken végigmentem, az én útjaim, nézőpontjaim a világról, olyan élet- és járásmód, ami MÁS. Sokféle út létezik még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy nem. Azt hiszem, a kötéljárás gyakorlása számomra annak az igényemnek a kifejeződése, hogy keressek valami eltérőt, és ne fogadjam el a “nem térhetsz ki a valóság elől” meggyőződést, ne fogadjam el, hogy az az út az egyetlen lehetséges út, amelyet éppen eléd sodort az élet. Idővel megértettem, hogy ha eggyé válasz művészeteddel, az lehetőséget teremt arra, hogy megérezd az univerzálisat. A művészet az a terep, ahol egyszerre szólhatok az egyénhez és mindenkihez. Ráadásul a kötélen ott vannak a tökéletes egyensúly pillanatai, a pillanatok, amikor a VÉGTELEN némán előtör”.

Andrea rám néz kék szemével, és arra kér, próbáljak a találkozásunk jelen pillanatában maradni. „Akkor vagyunk hitelesek, ha teljesen átadjuk magunkat annak, amit éppen csinálunk, itt és most. Gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy megálljuk a pillanatban, mert jelen lenni kemény és megerőltető.”

Andrea jelene a Torinói Egyetemen szerzett elméleti filozófiai diplomájában (1999) és az utcai művészetek iránti, 1997-ig visszanyúló szenvedélyében gyökerezik. Akkoriban Andrea a torinói FLIC Circus School of Circus and Circus Space-ben (jelenleg a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ) járt. Londonban a kötéljárásra szakosodott. Később két intenzív bohócszemináriumon vett részt, amelyeket döntő fontosságúnak tart a tanulmányai szempontjából. Valójában a Jean Meningue bohóc által vezetett szemináriumon érezte úgy Andrea, hogy sikerült elmélyítenie azirányú törekvését, hogy hitelessé váljon. Ez számára a legfontosabb, az alapvető érték a gyakorláshoz, a transzformációhoz előadóként és emberként egyaránt.

Később Andrea autodidakta módon sajátította el a nagy magasságú kötéljárást a saját kertjében két fa között kifeszített kenderkötélen gyakorolva. Azóta abba sem hagyta az égbolt átszelését. Több olasz rekordot is elért, például a leghosszabb (250 méter hosszú, 90 méter magas – Penna és Billi hegyek között 2011-ben, Torinóhoz közel), és a legnagyobb dőlésszögű (26 fokos dőlésszögű, 0 – 30 méter magas; 2011. a lodi Piazza della Vittoria harangtornyánál) kötéljárással.

„Akkor vagyunk hitelesek, ha teljesen átadjuk magunkat annak, amit éppen csinálunk, itt és most. Gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy megálljuk a pillanatban, mert jelen lenni kemény és megerőltető”– Andrea Loreni, kötéljáró, filozófus

A technikán túl

„Manapság, amit tanítok, nem a kötélen való állás technikája. Megtanítom, hogyan kell szembenézni a félelemmel, egy új helyzettel, egy akadállyal, mindazzal, amit a kötél jelent.” Egy ilyen egyensúlygyakorlat túlmutat az elsajátított technikákon. A test és lélek egésze belekerül egyfajta ön-átalakítási folyamatba. Ezt tekinthetjük önmagunk lecsupaszításának, elemzésének, gyökerek eresztésének vagy saját határaink túllépésének, annak érdekében, hogy kellően üressé váljunk a kötéljáráshoz. Ez a fajta személyiségfejlesztés párhuzamba állítható azzal a XX. századi színházi képzéssel, amelyet úgy definiáltak, mint „architektúra a mozgásban”, vagy az „Út”- egy olyan eszköz, amely újraformálja az emberi lényt a teljes öntudat felkutatásán keresztül. Ebben a gyakorlatban a kötél a mobilitás révén válik a szilárdság példájává. Egyensúly a mozgásban.

Személyi edzési módszerét Andrea a kötéljárásban és a zen meditációban való elmélyülésből alakította ki. 11 évvel a japán Okayama Sogen-ji templomában töltött hosszú órák alatt a kötéltáncos folyamatosan azt kérdezte magában: Miért van a szenvedés, lábfájdalom, megfázás, álmosság? Miért kell a fájdalomnak és a fáradtságnak a gyakorlat részét képeznie? Miért van a kockáztatás? … Mert így lehet megérteni, hogy a fájdalom és a félelem csak az elmében van. „Ez a lényeg – folytatja Loreni –, ez egy olyan folyamat, amely lecsillapítja mentális félelmeket. Én is félek a kötélen. A félelem erős, fontos érzés, amely minden átkelésnél velem van. Amikor ez jelen van, az egyetlen dolog, amit tenni kell: le kell állítani a gondolkodást, hátra kell hagyni a gondolatokat, hogy a jelenben maradj, az itt és most tapasztalatában. Az elkötelezettségnek a jelenre kell vonatkoznia.” Ez Andrea tanítása, nemcsak előadóművészeknek, hanem minden embernek.

Andrea még kétszer tért vissza a Sogen-ji templomba, s közben egyre inkább tudatosodott benne, hogy a kötéljárás és a Zen egyetlen Út két dimenziója. A kötéljárás és a meditáció találkozása 2017 augusztusában materializálódott először a Roshi Shoda Harada születésnapja alkalmából tartott átkelés során történt. „Ez volt az első kötéljárás a templomban” – mondja Andrea. „Egy gördülékeny, csendes séta volt, a legcsendesebb, amit valaha is megtettem az egész szerzetesi közösség és néhány külső látogató részvételével”.

A kötéljárás azt sugallja, hogy tágíthatjuk látókörünket, és megnyílhatunk a keleti hagyományok megtapasztalása felé. Ezek a hagyományok segítenek abban, hogy erősítsük tudatosság- és jelenlét gyakorlatunkat, hogy hitelesen élhessünk a jelenben. „A mindennapi életben az elme elszakadása a testtől, a tudatosság eltávolodása a tapasztalattól, csupán megszokás. A szokások azonban megváltoztathatóak” – mondja Loreni. Ezt mindenekelőtt úgy tehetjük meg, hogy a megszokott járásmódunkat újraszervezzük, megtanulunk új módon járni, kísérletezünk a hétköznapi egyensúlyunk megváltoztatásával. A talajtól több száz méterrel egy olyan egyszerű mozgás, mint a járás, rendkívül bonyolulttá válik, szigorúságot, figyelmet, elszántságot és bátorságot igényel. Ez egy olyan járásmód, amely a függőleges irány újszerű tudatosítását követeli meg: az egyik oldalon a Föld energiája van, amely vonz és összeköt minket a maggal, a másik oldalon pedig az ég felé irányul. Ez a két erő szimbolizálja a test és a lélek feszültségét, amely az emberi lényekre jellemző.  … 

… „A cél az, ahogy Andrea magyarázza:

„úgy állni egy virágzó cseresznyefa szépsége előtt, mintha szakadék előtt lennénk, és úgy állni a szakadék előtt, mintha egy virágzó cseresznyefa szépsége előtt állnánk.”

Így lehet minden kötéljárás kezdetét élettel telivé tenni, ez pedig ragyogó kezdet minden előadáshoz.